2009. november 21., szombat

Nyári zápor

Fárasztó, öt órás út után hazaérni bárki számára megnyugvást, örömöt jelent, függetlenül attól, hogy a haza egy magánház nyugalmát és csöndjét vagy egy blokk állandó éjszakai neszeit jelenti. Mindig éjjel érkezünk, mindig fáradtak vagyunk, és mindig az az egyetlen kívánságunk, hogy egy cigaretta után végre bezuhanjunk az ágyba. Ha azonban az egy cigarettányi időben a szemünk előtt zajlik le egy égiháború, akkor nyilván nem tehetünk mást, mint előkapjuk a fényképezőgépet, és igyekszünk elkapni egy-egy pillanatot.

Ismételjük el még egyszer: éjjel kettő van.

Itt kezdtük sejteni, hogy lesz mit fényképezni azon az éjszakán.

Nappal sincs több fény, mint egy-egy kiadós villám után.

Akik azt kívánják, hogy bárcsak csapna bele a villám az összes blokkban, panelbe, azok már biztosan látták lelki szemeik előtt az alábbi képet:


És innen már csak szokásos éjszakai nyári zápor van.

A képeket P. készítette, így én most tartózkodnék a technikai megvalósítás részletezésétől.

2009. november 9., hétfő

Szép hajnal hasadt, nem?

Kolozsvárról még nem kerültek fel képek a blogra (viszont egy videó volt már itt), mert bár többen ígérték őket, egyelőre csak arra támaszkodhatom, amit én készítettem. Nagyon ritkán járok arrafelé, nyáron is csak éppen, csak átutazóban, csak mutatóba voltunk, de így is sikerült a Hajnal negyedben készíteni néhány képet. Nem tudom ugyan, hogy miért kapta annak idején a negyed a Hajnal nevet, de el tudok játszani azzal a gondolattal, hogy a szocializmusban ez egy szép kezdetnek indult, és a mostani senkiföldjére jóval több blokkot terveztek, mint amennyi végül megvalósult.

Ezeket láthatták még a szüleim is, amikor mondjuk felsétáltak a Hasdeuból az Obsziba.


Az alsó kép az obszi, az építészhallgatók, informatikusok, mérnökök bentlakása, hiszen a szocialista diákoknak pontosan olyan kollégium dukált, mint a haza építőinek, mint a dolgos népnek.



Ezek már újabbak, bár nagyon igyekeznek, hogy lepusztultságban utolérjék társaikat.





Azt azért sose fogom megérteni, hogy mi vitte rá a tervezőt, hogy csak a felső három emeleten legyen körbe balkon.

"Kapuk, falak, sorompók"*

Olvasom Cséfalvay Zoltán könyvét a lakóparkokról, ezen belüli is pedig a sprawl jelenségről. Arról a folyamatról, hogy hogyan költöznek először csak a tehetősebbek, majd a középosztály tagjai is egyre kinnebb és kinnebb a városból, hogy néptelenednek el a belvárosok, és ezzel párhuzamosan hogyan duzzadnak egyre nagyobbra az elővárosok. A folyamat több, mint érthető számomra: ez az egyik legjobb módja (volt) annak, hogy az amerikai nagyvárosok problémáját maguk mögött hagyva, mintegy megszökve ezek elől, az amerikai fehér középosztálybeliek újra megteremtsék maguknak az élhető, biztonságos, jó levegőjű környezetet, nem messze a belvárostól, ahová aztán bejárnak dolgozni. Csakhogy. A problémák elől ilyen módon nem lehet elbújni, nem lehet nem tudomást venni róluk, mert a bandák, a drog, a bűnözés idővel a kertvárosokban is megjelennek.
Annak kapcsán jutott ez éppen most eszembe, hogy amikor legutóbb otthon jártam, akkor érdekes jelenségre lettem figyelmes: Várad határában egy-két éve elkezdtek kiépülni az amerikai minta szerint szerveződő lakóparkok. Nem, nem azok, amelyeket Budapesten annak hívnak már két hasonló felépítésű épület létrehozása után. Azok a zárt lakóparkok jelentek meg a város határában, melyek bejáratánál sorompó van, melyekben 24 órás portaszolgálat működik, melyekben bent vannak az üzletek, esetenként talán játszótér és fitness terem is. Mondhatnám azt is, hogy közösség van kiépülőben, ha nem Kelet-Európában lennénk. Az amerikai lakóparkok őseit ugyanis mindenképpen megkülönbözteti valami itteni társaikról, és ez nem más, mint az öntudatos, önkormányzati rendszerre, a saját törvényeinek betartására képes közösség. Pontosan azt sikerül átvenni az itteni ingatlanfejlesztőknek, ami a mellékhatása kellene, hogy legyen a dolognak, nevezetesen a bezárkózást. Ne feledjük el ugyanis, hogy a falak nem csak arra képesek, hogy megvédjenek minket a külső környezettől, hanem mindeközben el is zárnak, szigetelnek attól. Amúgy sem arról híres a nagyvárosi ember, hogy könnyen alakítana közösséget, hogy képes lenne a hasonló érdekek, érdeklődési körök mentén csoportba, csapatba szerveződni. Ezek a falak, sorompók, kapuk nem tesznek majd mást, mint amit annak idején a blokkok falai tettek a városra bevándorolt falusiakkal: kijelölik a tulajdon határait, és egyszersmind megszűntetik a közösségi életet. Vajon a cigánytelepeken miért nincsenek kerítések a házak között? Mi hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy igénytelenségből, szegénységből, pedig könnyen lehet, hogy csupán arról van szó, ez a népcsoport másképp viszonyul két dologhoz: a közösséghez és ennek folyományaként a tulajdonhoz. Lehet, hogy ők felismerték, hogy semmi szükség mesterséges gátakat építeni?
Az amerikai zárt lakóparkok eredetileg azért jöttek létre, hogy megvédjék az ott lakók tulajdonát, kijelöljék a határokat, és ennek jelét is adják kapuk és sorompók, vagy akár szabályok formájában. Ha belegondolunk, ugyanez történik a tömbházakkal is, amikor felszerelik a kaputelefonokat, megerősítik a bejárati ajtókat és csak annak biztosítanak belépést, aki oda tartozik. Az a baj ezzel, hogy így még jobban felerősödik az a helyzet, hogy a járdák, a blokkok között és körül található részek a senki földjét jelentik. Lehet, hogy még nem tartunk itt, hiszen nyáron Vásárhelyen mozdulni sem lehetett a lakótelepen a zöld gyeptől, fáktól bokroktól, padoktól, de mi lesz akkor, ha kihalnak az unatkozó nyugdíjasok a blokkokból, akik eddig azzal múlatták az időt, hogy unalmukban gondozták a panel körüli kiskertet?
Megijeszt a párhuzam az amerikai zárt lakóparkok és a jelenlegi blokkok között. Mert mi egyelőre csak a biztonsági elemeket vettük át, azt, hogy ennek amúgy mi lenne az értelme - sajnos nem.
* A bejegyzés címét Cséfalvay Zoltán könyvcíméből kölcsönöztem

2009. november 1., vasárnap

Aszimmetria

Ha az ember huga bejárja a fél világot, akkor annak megvan az a hallatlan nagy előnye is, hogy kérés nélkül küld neki olyan képeket, melyek biztosan boldoggá teszik. Ezt a hármat pénteken kaptam, gondolom Indiában sem a felső tízezer lakik blokkban, vagy ezekben az annak kinéző házakban.
Mindenesetre ha ezek valóban megfelelnek az általam meghatározott blokk-definíciónak, akkor érdekes, hogy ezek nem az egyenmintára törekednek. A magyarországi panelek általában kockaházak tömkelegét jelentik, melyek ritmusát nem nagyon töri meg semmi. Nincsenek asszimetrikus erkélyek, kis csúcsok, ezek valóban nagy tömbök. Az általam eddig látott romániai blokkok is nagyjából egyformák (gondoljunk csak a Monostor negyedre Kolozsváron, vagy a Marastire), de mindig van bennük valami egyedi is. Vagy a díszítések akár a balkonok elején, akár magán a házon a népművészetből vett motívumok, akár a korlátok kialakítása, hogy a mozaikokról, csempékről most ne is beszéljünk.
Indiában úgy látszik szintén valami hasonlóra törekedtek.
Arra azért nagyon kíváncsi lennék, mikor készültek a lenti épületek.




2009. augusztus 31., hétfő

Sándor Mátyás keresése közben ezt találtuk

Nagyon szeretem a horvát blokkokat, mert elbűvöl a sok egyforma redőny. Hasonlítanak is az itteni épületekre, de ugyanakkor száz közül is megismerném az ottaniakat. Eddig csak tengerparti városokban jártam, onnan vannak képeim. De azt a várost, ahol Verne szerint Sándor Mátyás raboskodott, most láttam először. Pazin aranyos, bájos, nincsenek turisták, a blokkok a történelmi városközpontban vannak (egyetlen előnye, hogy nem kell külső kerületekben ődöngeni, egyébként nem díjazom a dolgot). Úgy tudtunk várost nézni, hogy P. is megkapta a napi kisváros-kisvár-szép-természeti-környezet adagját, és én is gyönyörködhettem az épületekben.

Hölgyeim és uraim, Pazin képei következnek.

Most akkor a szolid pantinás külső előny vagy hátrány?


Na, itt azért elkelne valami szigetelés, javítás, festés, akármi.
Szerintem ebben házban az alapfelszereltséghez tartozott a két fémrúddal megoldott teregetési lehetőség. Életemben nem láttam még ilyet:

Na, erről beszéltem: tök egyforma redőnyök. Pazin, és úgy egyáltalán Horvátország lehet a redőnyösök Mekkája.


Hajlanak a horvátok is az egyencuccokra:

Ezt el sem hiszem!

Anyám, megtaláltam a lelki társamat, el sem hiszem! Én kismiska vagyok ehhez képest, a mentségem csak annyi, hogy Párizsban nyilván akad bőven fotóznivaló. Tudtam én, hogy egyszer el kell jutnom oda.

2009. augusztus 30., vasárnap

Mit kezd(j)ünk a balkonnal?

Biztosan minden blokklakóban felmerül egyszer a kérdés, hogy mit kezdjen a balkonnal? Építse be, vagy meszelje ki és legyen nyitott terasz? Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Nagyban függ a dolog attól, hogy hová néz az erkély, hanyadik emeleten van, mekkora, mit csináltak a szomszédok és egyáltalán mire van inkább igény.
Annak idején mi is beüvegeztük a balkonunkat, abban az időben, amikor ez még bőven illegálisnak számított, amikor még kevesen csinálták. A technika akkoriban leginkább a vékony-vas-keretben-üveglapok volt, aztán ezt a keretet le kellett festeni és rendben is voltunk. Plusz fokokat jelentett ez a lépés télen, nyáron pedig valamennyire védett a melegtől, ha jól besötétítettünk és fellocsoltunk mindent. Mostanra kicsit megkopott a dolog, vagy egy újabb festés kellene, vagy úgy ahogy van ki kellene cserélni a ma már jóval szebb és praktikusabb termopanra. Csakhogy. A lakás a hetedik emeleten van, a fölöttünk lakó erkélye teljesen nyitott, értsd úgy, hogy nincs tete sem, így a remek szigetelésnek köszönhetően a mi plafonunk fekete a penésztől. Ha ezt megfejeljük még egy légmentes beüvegezéssel, biztos a tüdőbaj. Szóval, most azt várjuk, hogy mikor rendezi a szomszéd az állapotokat és épít valami tetőt. Ő meg gondolom azt várja, hogy mikor kapcsolódik be a tömbház a hőszigetelési programba, hogy egy füst alatt ezt is megoldják neki. Ezzel meg ez a baj.

Nem egyedi eset a miénk, és az elmúlt években szép variációkat találtam a balkonok beüvegezésére. Van, aki a szoba terét növeli vele, kiütve a falat a szoba és a terasz között. Van, aki termopant tesz, van, aki fával (vagy annak kinéző műanyaggal) oldja meg a dolgot. Van, aki egyszerűen lepedőt szerel fel nyáron a meleg ellen, van, aki nyitva hagyja és rendbe teszi, így szép kiülője lesz. Van, aki növényekkel zsúfolja tele, köré pedig futót tesz, így nyárára természetesen záródik be a terasz, gyönyörű növényfüggönnyel. Van, aki eleve rolót tesz, fehéret vagy sötét.

Kevés olyan terasz van, amivel semmit sem kezd a tulajdonos, mert végső esetben lomtárnak még mindig megfelel.

A lenti példák Vásárhelyről valók, mint ahogyan a dia képei is.

A mi balkonunk is körülbelül így néz ki, bár nálunk legalább piros a függöny és muskátlik (a falusi romantika jegyében) díszítik a párkányt:

Eddig nekem ez tetszik a legjobban, ha már be kell építeni. Családi házaknál megszokott látvány ez, fa keret és szalagfüggöny, valószínűsítem, hogy mögötte szoba van, és megszűnt a terasz, mint olyan:

Ez édes, valamit tenni kell a meleg ellen, és a régi lepedők (?) pont jók erre. Nagyon, nagyon ronda, bár nem ez az egyetlen általam látott ilyen megoldás. Leginkább Horvátországban láttam hasonlót, ahol csíkos, a napernyű és a redőny közt elhelyezkedő megoldásokkal találkoztam:


Nekem ez a legszimpatikusabb, bár nem tudom, hogy az alattuk lakók mit szólnak, illetve ez hogyan tud ellenállni egy jókora viharnak:


Valami ilyesmit kellene tegyen a fölöttünk lakó is, szigetelni, szigetelni:


Földszinten vagy magasföldszinten nem nagyon van más megoldás, mint a beépítés vagy a rács. De azért ezt nézni minden nap, szerintem egy kicsit ijesztő:




2009. június 30., kedd

A különlegességek városa

A romániai blokkok tanulmányozása azért nagy élvezet számomra minden alkalommal, mert a magyarországiakkal ellentétben egyrészt többféle típustervet használtak (a látottak alapján mondom), másrészt jó sok innovatív megoldást találtak, és itt nem kizárólag a balkonok beépítésére gondolok. A múlt héten két és fél város egy-egy negyedét sikerült bejárni: Marosvásárhelyen a Tudorban, Székelyudvarhelyen a Bethlenben, és Kolozsváron a Hajnalban jártunk. Az utóbbi a fél, ugyanis a kolozsvári lehetőségekhez képest keveset tudtunk fotózni, mert lépten-nyomon eleredt az eső. Addig is ajánlom Klapanciusz kolléga kolozsvári bejegyzését, az én képeimre pedig visszatérünk.

Udvarhely nagyon érdekes tapasztalat volt számomra. Gondolom, nem haragszanak meg a helyiek, ha azt mondom, kisvároshoz mérten is kis lakótelepeket találunk itt. A Bethlen negyed azonban eddig az egyetlen általam ismert negyed, ahol kitették a beépítési tervet (ami térkép is egyben) - magyar és román nyelven - a bejárathoz (ha lehet annak nevezni). Régi ugyan, és inkább kommunista maradványnak tűnik, de hasznos és számomra kuriózum.

A különlegességek sora itt nem ér véget. Szintén kevés olyan épületet láttam, ahol egy egész oszlopnyi terasz maradt ki a beépítésből:

A közösségért dolgozás szép példája az a lépcsőházbejárat, amit itt találtam. Udvarhelyen sokan foglalkoz(t)(n)ak faragással, de többnyire kisebb használati tárgyakat, bútorokat készítenek, kapukat csak kertesházak számára. A faluval való szakítás elutasítása és az alkalmazkodás iránti vágy egyaránt munkálhatott a készítőben (akit történetesen ismerek, K. nagytatája, munkája tudtommal egyedi Udvarhelyen is):

A fa használata amúgy is jellemző: míg például Váradon fémből készültek a vázak az erkélyek beépítéséhez (amíg nem volt műanyag termopan), addig itt a régi vázak fából vannak:

Ne gondoljuk, hogy ezek fölött a tömbházak fölött nem járt el az idő, és hogy a gondos udvarhelyiek nem látják ezt. Közakarat híjján egyénileg szépítik azt, ami az övék. Nem mondanám, hogy ez követendő, inkább megmosolyognivalóak az egyéni festések:

Nyilvánvaló, hogy a közösségi terekkel is kezdeni akartak valamit. Az egyikkel sikerült - közpark, egyelőre alacsony, de reményre okot adó fákkal -, a másikkal - főút melletti hatalmas, bekerített telek - (egyelőre) nem.

Nem gondolom, hogy Udvarhely a bezzeg város -itt is vannak lerobbant, ráadásul főút melletti, ronda blokkok, és a Tábor negyedben, ahol a tízemeletesek zöme van, nem is jártunk -, de érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől működik mégis ez a lakótelep: a közösségi érdek egy kisvárosban könnyebben kerül az egyéni érdek elé? A városvezetés érdeme lenne a közpark létrehozása, vagy esetleg a környéken lakóké (netán a Sparé, ami szintén csak arrafelé divat)? Miért néznek ki rendezettnek és gondozottnak ezek a tömbházak? Kisebbek és emiatt átláthatóbbak az épületek és a benne lakók? A sok (dísz)téga teszi vonzóbbá ezeket az épületeket vagy a sok fa? Mit tudnak ennek a városnak a lakói, amit mi nem?

2009. június 5., péntek

A lakótelepek állatorvosi lova

A váradi Nufarul minden szempontból megfelel az általam lakótelepekre alkalmazott meghatározásnak: külön egységet alkot a városon belül, tervszerű beépítéssel jött létre, saját infrastruktúrája van (iskolák, óvodák, üzletek, piac, egyéb intézmények, kiépült közlekedés, saját villamosvonallal), sugárútszerű utak, melyek mellett tízemeletes blokkok állnak, ezeken belül négyemeletesek, zöld környezetben. Sokan laknak, viszonylag kis helyen. Nagyjából egy időben épültek a tömbházak, a fő utak mentén sikerült őket teljesen befejezni, díszítést kaptak a homlokzatok, de a sűrűjében bőven találunk nyers állapotú, mindenféle vakolatot vagy egyéb befejezettségre utaló jelet nélkülöző tömböket. Vannak bennebb, védettebb helyeken parkok, játszóterek. A közvilágítás azonban a fényárban úszó főúttól néhány háztömbnyire bennebb már nem vagy alig működik.

Mindenki azt csinosítja, amit tud: balkont és utcafrontot virágokkal, földszintet és erkélyeket átfestéssel, kerthelyiséget rikító rózsaszínnel, nyolcemeletes tömbházat még két emelettel, nyilván vakolat nélkül. De jól megférnek itt az óriásplakátok, a hirdetmények, a villamosmegállóban áruló nénikék és bácsikák, a beton elválasztók a járdán, és persze a templomok. Van régi és új Dácia, régi és új nyugati autó, limuzin, motor, szekér és bicikli. Régen tehenek és lovak is legeltek itt-ott. Vannak butikok, virágárus, McDonald's, pizzéria, piac, újságárus, Lotus bevásárlóközpont, ingatlaniroda, kaszinó és játéktermek, és persze kocsmák minden mennyiségben. Van csend és nyüzsgés, négysávos út és bennebb árnyas fák, kiskertek a blokkok körül.

Laktak itt barátaim, ellenségeim, olyanok akiket rövid ideig és olyanok, akiket sokáig szerettem. Itt lakott a legjobb barátnőm és az első szerelmem.
Lakik itt olyan, akivel most is összejárunk, olyan, akivel nyolc év után most találkoztam először, mert most jelölt be az iwiw-en, és olyan is akiről nem tudom, itt van-e még.
Csak én nem laktam itt soha.

Ha egyszerre idézem fel magamban az itt készített és a sok-sok év alatt belémégett képeket, akkor ez egész leginkább egy rokokó festményhez hasonlít, egy kis balkán a nyugat kapujában.

2009. május 3., vasárnap

Bárcsak ne lett volna igazam!

Nemrég a Transindex cikk kapcsán írtam, hogy miért is baj a gyakorlatban, hogy nincs igazi közösség a lakótelepen. Az új panelrekonstrukciós programban való részvétel egyik feltétele, hogy minden lakó aláírja a beleegyező nyilatkozatot. Egy tizenhat lakásos, négy emeletes blokkban sem lehet egyszerű mindenkit rávenni az aláírásra, de egy nyolc emeletes, harminckét lakásos lépcsőházban elég, ha egyetlen lakó renitenskedik, és oda a projekt.

A mi lépcsőházunkban kilencven előtt viszonylag állandóak voltak a lakók. Albérlő nagyon kevés volt, mindenki örült, hogy megszerezte a lakást, amiben lakott, nem költözködtek az emberek. A rendszerváltás után fokozatosan cserélődött ki az állomány. Ki hamarabb, ki később tett szert akkora összegre, ami már elég volt egy magánház megvásárlásához. Ma, ha hazamegyek, tízből csak két-három lakót ismerek meg a liftben, a többiek vagy új tulajdonosok, vagy bérlők. A mellettünk lévő garzonban kb. félévente váltják egymást a lakók. Csendesek, türtelmesek, rendesek, nincs velük baj. Csakhogy. A tulaj, ha nem lakik ott, nemigen érdekelt a rekonstrukcióban, pedig az ő lakásának az értéke is nőne. Feltételeztem, hogy nehéz lett meggyőzni őket a dolog hasznosságáról. És leesett az állam. Az apámék írták alá először a papírt. A közös képvielő a szomszédunk, jól kalkulált, hogy ha a tanár úrék belemennek, akkor lesznek követők. Mindenki vállalta a költségeket, elvben igent mondott, kivéve egy családot. Alattunk laknak, egy-két éve vették a lakást, nem kommunikálnak, vagy ha igen, akkor éppen valami bajuk van. Minek cseréljük ki termopanra a bejárati ajtót? Minek kell a lifthez új hívórendszer? Miért adjuk el a szárítót (amit egyébként csak három család használ, köztük az anyámék - ők szívesen lemondtak róla)?

És a kör itt be is zárult. Nem veszünk részt a programban, legalábbis egyelőre, addig, amíg a ház meg nem győzi ezt az egy embert.
Pedig nem lenne rossz, mellettünk már van egy négy emeletes, rendbeszedett, szép blokk.

2009. április 27., hétfő

Mese a könyvről, ami akár jó is lehetne

A helytörténeti kiadványok nem szoktak a könyvesboltok eladási listáin szerepelni, hacsak nem valami nagyon felkapott, nagyon híres település dönt éppen úgy, hogy mintegy összegzésképpen visszatekint dicső múltjára. Az ilyesfajta köteteket a vásárló amúgy is a jó értelemben vett lokálpatriotizmus jegyében veszi meg és süllyeszti el könyvespolcának egy poros, edugott zugában. A vásárlással megtettük a magunkét, elolvasni már nem kötelező.

Hogy én hogyan akadtam rá teljesen véletlenül a gazdagréti lakótelepről készült... khm... könyvre, annak csak a jóisten a megmondhatója. És hogy milyen nehezen jutottam hozzá!...

Kezdődik ugye azzal, hogy könyvesboltban nem lehet megvásárolni. Oké, értjük a célzást, insider kiadvány. A közösségi házban nyilván megvan. Megy az email Arankának, hogy ki, mi vagyok, érdekelne a kötet. Jön a válasz: munkanapokon 10 és 14 óra között vehetem meg, természetesen csak a helyszínen. Okés, mondok, küldje postán, dolgozó nő, miegymás, megérthetné. Síri csönd. Okés, mégiscsak Budapesten belül vagyunk, küldök futárt. Síri csönd. Megadom a címet, hátha a minden helytörténeti kiadványok ura és parancsolója, a nyugdíjas közösségi ház vezetője szán rám bokros teendői között öt percet, és elugrik mégis a postára. Semmi válasz. Egy szép vasárnap délután arra autózunk, balga módon azt gondolván mikor máskor legyen nyitva egy közösségi ház, ha nem hétvégén? Rosszul gondoltuk.

Na, itt döntöttem el, hogy külső segítséget veszek igénybe, mostmár kell az a könyv! Megy a telefon P.-nek, hazafelé ugrana már be a Törökugrató utcába és szerezné be nekem ezt a könyvet, amit az istennek sem akarnak eladni.

És a történet csak itt kezdődik. Én ugyan csak elmesélés útján jutottam hozzá, de így is egy órát fetrengtem a röhögéstől.

Kihalt szocreál közösségi ház, sötét folyosóval és lassan mozgó, anyóka szerű, alkoholista takarítónővel. Emberünket útba igazítják: a folyosón a második szoba lesz az. Bent ül Aranka, és a háta mögé préselődve, számítógép monitorra tapadva egy alak feketéllik. Aranka az ajtó fölé bámul folyamatosan, merev tekintettel, a szájában az ebédről maradt rántotthús falat az öngyilkosság gondolatával játszik, csak még nem döntötte el, kifelé vagy befelé éri el hamarabb célját. Emberünk bemutatkozik, elmondja jövetele nemes célját: van neki egy hibbant barátnője, akit pont a panelek érdekelnek, hát, mit csináljunk, ezt már sajnos nem növi ki, így gondolta beszerzi ama híres könyvet, és mivel erre más mód nem kínálkozott, eljött érte. Arankának a szeme se rebben, amikor kissé kioktatóan odavakkantja, ezer aranyforint lesz ám annak az ára! Igen, olvastuk ám, rendben is van a dolog, elő az árúval! Aranka továbbra sem mozdul, az alak emelkedik fel a háttérben, ő lenne a Szerző, itt van a cucc, az üzlet megköttetett. Az adminsztratív ügyek alatt emberünk felpillant az ajtó fölé, vajh mi babonázhatta meg ennyire a kedves asszonyságot. A bejárat fölött elhelyezett tévében nagyon okos emberek tanakodnak: Gordon, Gordon, lesz-e belőled király? Na, itt végre megélénkül a társalgás, Arankának véleménye van, gesztikulál, magyaráz, érvel, bizonyít. Kit érdekel már az a nyavalyás könyv?

Másnap a munkahelyemen cigizés közben keres egy feltűnően kétes alak, ő lenne a Szerző, erre járt, olvasták az emailt, beszaladt a könyvvel, kell-é? Gondolom a nagy érdeklődésre való tekintettel leporoltak pár raklapnyit, felvágták a nyomda által összefóliázott köteteket.

Eredetileg a könyvről akartam írni, azaz, a füzetről. Mert a nagy várakozásra egy füzetecskét kaptam. Soványka, ragasztott, cirádás belsejű. És tökéletesen megerősíti a lakótelepekről kialakult sztereotípiát: unalmas.

Látszik rajta, hogy a szerző áttanulmányozta a hasonló kiadványokat és leszűrte a következtetést: kell egy rész a múltunkról (ez megjegyzem egészen az őskorig megy visszak, gondolom ezt ugorja át minden gazdagréti először), kell egy a lakótelep építéséről (ez tetszett, alalpos, részletes, korrekt, bár egy kicsit rövid), és tegyünk bele valamit a jelenről is (hogy miért gondolták, hogy az érdeklődőket a kültéri szobrok, az iskolák és a közintézmények érdeklik, ez rejtély számomra). Azt végképp nem értem, hogy a történelmi egyházak miért kapnak ekkora szerepet egy ilyen kis füzetben (bár, patórnusi minőségben...). A hasznos rovatba sorolom a közlekedési információkat, ez még rendben is van.


Láthatta a szerző, hogy minden rendes könyvben van utószó, nosza. Idéznék:
"Egy helytörténeti munka végére illik egy irodalomjegyzéket összeállítani, amelyekre hivatkozhat a szerző. (sűrűn bólogatunk, bár azt megjegyezzük, hogy egy helytörténeti munkát illik elküldeni olvasószerkesztőhöz, az egyeztetési problémák kiküszöbölése miatt is, akár) Azonban Gazdagrét múltjának nincs valami gazdag irodalma, illetve a lakótelepről szóló munkák nagy részét - mint azt az előszóban is említettem - mi magunk, a helyi intézmények és szervezetek közösen állítottuk össze; és elég szerénytelenség lenne a részemről, ha folyamatosan önmagamra hivatkoznék."* Valóban, de azért meg lehetett volna próbálni. És ezek után mégiscsak jön egyfajta forrás felsorolás. A szerző szerint egy olyan városrészről írt könyvet, melyet szeretnek a lakói - csak sajnos éppen ez nem derül ki sem a száraz adatokból, sem a kültéri szobrokból.
Én azt hiszem, és bárcsak tévednék, ez a füzet úgy jött létre, hogy valahol, valamelyik minisztériumban vagy háttérintézményben maradt egy kis pénz év végén. Arra nem lett volna elég, hogy látványosan javítson valami a lakótelepen, vagy hozzátegyen valamit az ott élők életéhez, de arra pont jó volt, hogy a nyomdát ki lehessen fizetni belőle.

Nagy kár ezért a könyvért, mert lakótelepről írni jutalom, csak beszélgetni kell az ott lakókkal, interjúkat készíteni, egy rövid, velős bevezetővel és történelmi áttekintéssel ellátni és máris mindenki a magáénak érzi.

De, hogy jót is írjak: rendkívüli módon tudok örülni a kezdeményezésnek. A lakótelep egy külön világ, közösség, település a városon belül. Természetes, ha saját identitása van, ha a lakói saját történelmet akarnak maguknak, ha büszkék arra, hogy ott laknak, ha pozitív képet akarnak kialakítani másokban magukról. Még, még több hasonlót - csak kicsit jobb megoldással.


*Farkas Zsolt: A Gazdagréti lakótelep, Eklektika klub, Budapest, 2009.
megjegyzés: itt sokkal jobb összefoglalót olvastam a lakótelepről
A kötetből részletek és képek itt.

Moszkva

Ide kellene egyszer elmenni, a blokkok origója, a mostani városképek eredője. El lehet dönteni, hiogy messze esett-e az alma a fájától.


2009. április 7., kedd

Velük indult

A következő cikk és bejegyzés még egy kicsit késik, addig összegyűjtöttem azokat a képeket, melyeket a legjobban szeretek. Vajon véletlen, hogy a többségük tíz emeletes, több lépcsőházas monstrum?
(és egyúttal megnézzük, hogy ez a diavetítő nagyobb e mint az előző - kísérletezünk)

2009. április 5., vasárnap

Italianei 2009

Remélem sikerült megoldani azt a problémát, hogy hogyan tegyek fel sok képet a blogra, de ne legyen végeláthatatlan egyetlen bejegyzés sem.

Amikor februárban Váradon voltam egy közvitán, akkor előtte kimentem felújított blokkokat fényképezni. Akkor jártam az Italianei utcán is. Így elsőre, napfényben, iskolából kijövő gyerekekkel nagyon kellemesnek tűnt. Sok fa és bokor van a környéken, kiskertek a blokkok előtt, csak minden egy kicsit elhagyatottnak tűnt. A város utolsó utcája ez, a Magyarországra és a Szatmár felé vezető út között. De ha költözni kellene (ha muszáj lenne), én ezt választanám: nagy, zöld területek, rengeteg fa, négyemeletes tömbházak, kicsi autós forgalom, iskola, óvoda a közelben, a piac öt perc, a központ villamossal húsz perc. Látszik a képeken, hogy lassan a tömbházakat is fel fogják újítani, és reméljük a parkolással is kezdenek valamit. Mert a forgalom bár kicsi, autó rengeted van.
Amikor elindultam hazafelé, kb. ötszáz méter után megszólított egy kötött szvetterben és élére vasalt szövetnadrágban lévő, hetven körüli bácsi, hogy van-e valami baj, mert látta, hogy a garázsát fényképezem. Hát, igen. Garázs, az van. Fémből, alumíniumból, fából, kerítésdarabokból. Nyilván mind illegális, ezért félnek.
De vannak szórakoztató képek is: kerítéssel leválasztott parkoló, nádfedeles autó beálló, egyéni megoldású balkon beépítések.
És kutyák. Irdatlan mennyiségben.


2009. március 31., kedd

Leblokkolás

Vertikális falvak: van-e élet a lakótelepen?

A lakótelepek olyanok, mint egy kis falu egy portán: a régi, horizontális világ vertikálissá vált, a házak egymásra épültek, az emberek egymáson élnek, soha nem látott közelségben. Ha valaki a hátát a falnak támasztja, és párhuzamosan vele a szomszéd is megteszi ezt, akkor fizikailag tíz centi közelségbe kerülnek. Néha mégis úgy tűnik, távolabb vannak egymástól, mint valaha.

Megépülésükkor a tömbházak az ipari fejlődés és a munkaerő városra költözése során keletkezett lakáshiányt voltak hivatottak enyhíteni, így a beköltözők nagy része is vidékről származott. Az első generációs városlakók szokásaikban megpróbálták továbbvinni a falun jól működő, biztonságot jelentő hagyományokat, ám ez csak részben vagy átalakulva, legtöbbször azonban egyáltalán nem működött. Csak egy példa: az esküvők során a kikérés megmaradt ugyan, de némiképp összezsugorodott és a lépcsőházi folyosókra szorult. Az ünneplő rokonság gyalogos menete kocsisorrá alakulva él tovább, immár nemcsak a faluról elszármazottak, hanem napjainkban a tősgyökeres városlakók körében is. A szomszédsági viszonyokat viszont szinte teljesen felszámolták a panelek. A lakások elrendezéséből és jellegéből adódóan a terek lezárultak. Legfeljebb az élet jellegzetes zajai szűrődtek át a szomszédba, de a tekintet már nem talált utat a magánélet felé, ami pedig vidéken a kapcsolatteremtés alapját jelentette, de legalábbis jelentősen hozzájárult a mindennapi élethez. A kommunikáció lehetőségei is beszűkültek: a liftben vagy érkezéskor és távozáskor együtt töltött idő kevésnek bizonyult a tartós kapcsolatok kialakítására. A közös problémák (csőtörések, áramszünet, lakógyűlések) rövid időre összehozták ugyan az egy lépcsőházban élőket, de ezek a találkozások felületesek, adminisztratív jellegűek voltak. A pletyka, mint közösségi információforrás és szabályozó erő elvesztette jelentőségét - míg falun a látottak és hallottak alapján indult hódító útjára, addig a blokkokban csak sejtésekre támaszkodhatott.

A tulajdonosi identitás is jelentős átalakuláson ment keresztül: a birtokhatár immár nem terjedt tovább a lakások küszöbeinél. A folyosók, a lift, a lépcsőház, a szemétleöntő, a főbejárat, és a blokkok körüli (zöld) területek, vagyis a jellemzően közösségi terek rendben tartása a lépcsőházfelelős adminisztratív kötelezettségévé degradálódott. Ennél komolyabb probléma viszont, hogy a falun megszokott, az élet fordulópontjaihoz köthető átmeneti rítusok (születés, esküvő, halál) nem tudtak továbbélni lakótelepi környezetben. Nem pusztán arról van szó, hogy az ezek gyakorlásához szükséges közösségi terek a legtöbb esetben nem állnak rendelkezésre. A rítusokat tartalommal megtöltő, ismerő és működtető közösség hiányzik. A beköltözéssel (és még inkább a második és harmadik generációs városiak felnőtté válásával) hirtelen szakadt meg a kapcsolat a falu és a hozzá köthető hagyományok világával. Értelmetlenné és idővel értelmezhetetlenné vált az addig jól működő eszközhalmaz, és semmi sem segítette a közösség tagjait az új helyzethez való alkalmazkodásban.

Számos kérdéssel szembesül, aki ezt a folyamatot közelről szemléli. Kialakult-e vajon mára a lakótelepi élet valamiféle speciális szabályrendszere? Vannak-e mindenki által ismert és elfogadott, tipikusan „lakótelepi” viselkedésminták? Létezik-e, és egyáltalán létezhet-e lakótelepi identitás? Különbözik-e ez az általában vett városias identitástól? A lakótelepek egyik jellemzője ugyanis, hogy markánsan elkülönülnek nem csak a környezetüktől, hanem egymástól is. Természetes folyamat tehát az is, ha az emberek különböző státusszal ruházzák fel a lakónegyedeket: vannak jobbak, ahol a lakosság összetétele, a lakások beosztása, a közterületek rendezettsége, vagy egyszerűen csak a telep történelme vonzóbbá teszi a beköltözést, és emeli az ingatlanok értékét. Más lakótelepeken a kiköltözés erősödik fel, a középosztálybeliek másik panelbe költöznek egy magasabb státuszú lakótelepen, a legszerencsésebbek pedig – vissza a természetbe – kertes házat vásárolnak.

Egészében véve azonban úgy tűnik, az emberek lassan beletörődtek a világ ilyen irányú változásába, nem fontos számukra az egy lakóközösséghez tartozás, mindenki maga dolgozza ki a túléléséhez szükséges stratégiákat. A falusi társadalomban nem csak a lakóhely adta a közösség kialakulásának alapját, hanem a közös munkavégzés is. Városon, és jellemzőbben a lakótelepeken viszont ez a két, a közösségépítésben meghatározó jelentőségű dolog markánsan kettéválik. A panellakók legtöbbször a munkahelyükön, esetleg valamely szabadidős tevékenység mentén szerveződő közösségekben keresik a többiek társaságát, a lakóhelyen kialakítható kapcsolatokkal szemben. Ez a gyakorlat pedig - hiába használjuk a lakótelep helyett a kissé eufémikus lakópark kifejezést -, előbb-utóbb megjelenik a hasonlóan telepszerű, de új építésű lakásoknál is. A beépítések jellege, a lakások jellemzően befelé forduló alaprajza és elrendezése, a közterek kialakítása és a zöldövezet hiánya a harminc, negyven évvel ezelőtt épült lakótelepekhez teszi hasonlatossá a lakóparkokat. Nem csoda hát, ha az utóbbi évtizedekben, a legkülönfélébb művészeti ágakban is megénekelt magányos nagyvárosi embertípus elmaradhatatlan és emblematikus háttere a panelház. Nehéz lenne ezért a tendenciáért kizárólag a lakótelepeket okolni, de ha valahol, hát ott biztosan láthatóvá válik ez a probléma.

Mindeközben az is egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a blokkokat az építőik nem az örökkévalóságnak szánták, vagy ha igen, hát elég sok feladatot hagytak az utókorra. Ha az a szerencsés eset áll fenn, hogy az épület egyáltalán állékony, azaz statikailag jó állapotú, még akkor is műszaki (gépészeti, elektromos, hőtechnikai, stb.) és karbantartási hiányosságok garmadával kell előbb-utóbb minden lakóközösségnek szembenéznie, az esztétikai állagromlásáról most nem is beszélve. Valódi közösség híján azonban egyetlen lakótársulás sem fog tudni sikerrel pályázni valamely panelrekonstrukciós programra, melyeknek egyik feltétele a tulajdonostársak száz százalékos anyagi felelősségvállalása és jelen körülmények közt az egyedüli valamirevaló megoldás. Akkor pedig már nem csak a magánnyal hanem a lassan összerogyó épületekkel is meg kell küzdenie szegény nagyvárosi emberünknek. Nem kellene megvárni.

megjelent a Transindexen

2009. február 18., szerda

Ingatlanadó-mentesség akár tíz éven át

Nagyvárad polgármestere, Ilie Bolojan olyan határozatot készül a megyei tanács elé terjeszteni, melynek értelmében azok a tulajdonosi társulásokba tömörült magánszemélyek, akik vállalják, hogy részt vesznek a hőszigetelési programban, mentesülnek az ingatlanadó befizetése alól. A mentesség száz százalékos lenne és tíz évre szólna.

Tanase Miculescu, az önkormányzat keretén belül működő helyi Pénzügyi Igazgatóság vezetője elmondta, hogy a rehabilitációs munkák megkezdéséhez a tulajdonosok legalább kétharmadának egyetértése szükséges.
Az adómentesség a használatba vételi engedély kiadása és a munkálatok befejezésekor kiállított átadás-átvételi jegyzőkönyv aláírása után lépne érvénybe.
A javaslat értelmében a tulajdonosi társulások ügyvezetőjének, ügyintézőjének a rehabilitációs munkálatok befejezése után kell majd benyújtani egy iratcsomagot, melynek tartalmaznia kell a tulajdonosok listája mellett az adómentességhez szükséges dokumentumokat.
A lehetőséggel azok az adófizető tulajdonosok, magánszemélyek élhetnek, akiknek a kérvény benyújtásának pillanatában nincsen sem köztartozásuk, sem érvényben lévő pénzbírságuk.
Ha azonban az így adómentességet nyerő ingatlant eladja a tulajdonosa, akkor automatikusan hatályát veszti a mentesség.

Lehet, hogy így adókból kevesebb pénz folyik majd be a város kasszájába, de a polgármesteri hivatal megtakarításokra is szert tehet, hiszen a blokkok hőszigetelésének korszerűsítésével a városi önkormányzat kisebb összeget költ majd a hőenergia szubvenciójára.

Forrás: Romania Libera

UPDATE: most olvasom, hogy pénteken lesz a határozattervezet közvitája a Polgármesteri Hivatalban, igaz ugyan, hogy elsősorban a közös képviselőket várják, de hátha nem rugnak ki engem sem :)

2009. február 12., csütörtök

Kolozsvár

Mindaddig, amíg nem érkeznek meg a két helyről is beígért kolozsvári képek, gyönyörködjünk ezekben:




forrás: kolozsvár blog

Igazi betondzsungel

Klapanciusz kolléga jóvoltából most egy teljes lakótelep debütál a blogon, ráadásul diavetítővel, fejlődünk na.
Köszönet a képekért és a bejegyzésért, szerre átvesszük majd a többit is.

Az Örs Vezér tér környékén portyáztunk, megismerkedni a szocialista (és posztszoci) rendszer vívmányaival.

Észrevételeink:

BKV, Füredi úti lakótelep, XIV. kerület, metró, metróállomás, Budapest, Örs vezér tere, falanszter, IKEA1. Sehol egy eresz, amely alatt menedéket találhat egy elázott bringás.

2. A Füredi úti lakótelepen nem biztos, hogy a lakóépület puszta leírása segítene a keresett lakás megtalálásában, ezért érdemes megjegyezni, hogy merre van az ún. Cserepesház. Ugyanis mindenki ehhez viszonyítva lakik valahol.


3. Meglehetősen picuri az IKEA bicikliparkolója, de az is üres, többnyire dohányosok használják. Valószínűleg kevés ember megy bringával szekrényt vásárolni. Az IKEA büféjében már 100 forintért lehet hotdogot vásárolni, ügyes. Az már kevésbé ügyes, hogy az önmagát környezettudatosként reklámozó cég Magyarországon mobil óriásplakátokkal (Célcsoport Média?) hirdette magát.

BKV, Füredi úti lakótelep, XIV. kerület, metró, metróállomás, Budapest, Örs vezér tere, falanszter, IKEACégünk "működése során mindig nagy hangsúlyt fektet a környezetvédelmi megoldások előtérbe helyezésére (...) így történik ez a reklámfelületek tervezése során is. Cégünk folyamatosan környezettudatos megoldásokat használ a mozgó óriásplakátok üzemeltetésekor is. (totalcar.hu)

És a gyermekmunkáról még csak nem is szóltunk :D
4. Mi a Demszky kókadt péniszéért fenéért nem kötötték össze a HÉV és a metró peronját, hogy a gyalogosoknak ne kelljen az aluljárón lépcsőzni?
5. Budapest új jelmondata: bódévárost építünk.
6. A szelektív hulladékgyűjtő szigetet bővíteni kellene.
7. A reklám a liftben is utolér, ne remélj.

forrás: belváros blog

2009. február 10., kedd

Otthonosan egy másik kontinensen is

A blog történetének eddigi legexotikusabb helyéről származnak a következő képek, O. vasárnap jött haza Zanzibár szigetéről és ezzel a három gyöngyszemmel lepett meg.

Azt gondoltam, hogy sok helyen alkalmazták a paneles technológiát, de hogy egy ilyen kicsi és messzi szigetre, ahol az átlag ruhadarab az ágyékkötő, és a helyi szekuriti maszáj harcosokból áll, szóval, hogy ide minek... Hely van bőven, a házépítéshez szükséges munkaerő szintén, az emberek kis kunyhókban is remekül elvannak, minek kellettek ide blokkok?


Akár egy eldugott román kisváros utcája






O. szerint áram valószínűleg van a blokkokban, víz, fürdőszoba és egyéb civilizációs kellék nem biztos (mondjuk eddig nem sok különbség van egyes román blokkok és ezek között), de ami tuti: itt a gazdagok, a vagyonosok, a "valakik" laknak. Szóval státusszibmólum itt lakni, nem akárki engedheti meg magának.

A harmadik kép kapcsán azon gondolkodom, hogy vajon csak nekem tűnik úgy, hogy nincs üveg az ablakkeretekben, csak egy hálószerű fémrács? Illetve a légkondiszerű cuccok egy-két ablakban tényleg azok lennének?

2009. február 7., szombat

Aki falun született, maradjon is ott

Az ANL lakások építése és kiosztása a kommunizmus éveit idézi, nemcsak a tekintetben, hogy a kritériumrendszer mennyire pontosan határozza meg a jogosultak körét, hanem a ciklikusan kirobbanó botrányok miatt is. A különbség csak annyi, hogy míg az előző rendszerben mindenki tudta, hogyan működik a protekció, milyen csatornákon lehet előnyhöz jutni, de hivatalosan egyetlen leleplező cikk sem jelenhetett meg a témában, addig ma csak sejtjük ezeket a viszonyokat. Azért rosszabb a jelenlegi helyzet, mert nem nagyon tudunk vele mit kezdeni. Nem tiszta, hol, hogyan kell kamuzni, milyen papírokkal lehet játszani. Bár a kritériumrendszer világos, a pontokat mindenki ki tudja számolni magának, a rendszer alapját jelentő dokumentumok nem nyilvánosak.

Mit és kiket favorizál az állam és ezzel mi a baj?
Elsősorban a 35 év alattiakat. A feltételezés gondolom azon alapszik, hogy aki 35 éves korára nem tudott saját lakáshoz jutni, az valami miatt nem hasznos tagja a társadalomnak. Pedig csak arról van szó, hogy túl nagy az időbeli szakadék a régi rendszer lakáskiutalásai és az ANL lakások megjelenése között. Szinte egy egész generáció maradt program és alternatíva nélkül. Egyetemre jártak, munkába álltak alapbérért, és nem tudtak akkora tartalékot felhalmozni, vagy olyan családi hátteret biztosítani a felmenők, ami egy lakásvásárláshoz elegendő lenne.
Az albérlet is plusz pontokat hozhat, de ezt szerződéssel kell igazolni, ami ugye nem könnyű. Akinek saját lakása van vagy volt, az eleve nem vehet részt a pályázaton, talán ez az egyetlen kritérium, amivel maradéktalanul egyet tudok érteni.
A következő kritérium a családi helyzet. Nem kedvez ez például a szingliknek, hiszen a preferált modell a házasság (mi a helyzet például az élettársi viszonnyal?), és a legalább egy gyerek. A házasság és gyerekvállalás időpontjának kitolódását egyáltalán nem veszik figyelembe a rendszer kidolgozói, de érthető és ösztönző ez a kritérium.
Baj van az iskolai végzettséggel is, mert ma már szinte mindenkinek van egy (de lehetőleg két) felsőfokú diplomája, nem nehéz teljesíteni a feltételt. Viszont nagyon nem mindegy, hogy valaki közgazdászként, jogászként, vagy tanárként, orvosként dolgozik. Gondolom, nem szorul magyarázatra, miért. Azok vesztenek pontokat, akik amúgy sincsenek favorizált helyzetben, az alacsonyan iskolázott rétegek.

Képzeljük el, hogy egy hátrányos helyzetben lévő kistelepülésről, ahol nincs munkahely, egy fiatal házaspár szeretne a közeli nagyvárosba költözni. A férj jó szakember, mondjuk asztalos, a feleség rendelkezik érettségivel, és kiváló munkaerő lenne egy kisvállalkozásban, varrónői tapasztalatokkal. Szakemberek, akikre úgy tűnik nincs szüksége társadalmunknak, mert egyelőre se gyerekük, se felsőfokú végzettségünk nincsen. A munkájukért kapott irreálisan kevés bérből nem tudnak fenntartani egy albérletet, ANL lakásra nem jogosultak, maradnak tehát a faluban, és próbálnak túlélni a gazdaságban.

A múlt rendszerben többek között azért épültek blokkok, lakótelepek, hogy a megnövekedett ipari termelésbe érkező munkásoknak legyen lakásuk. A faluról beköltözöttek joggal reménykedhettek kiutalandó lakásban, munkahelyben, normális életben.

A lakáshitelek feltételei teljesíthetetlenek, közalkalmazotti fizetésre nevetséges összeg vehető fel, törleszteni meg úgysem lenne miből.

Aki falun született, az maradjon is ott - ezt üzeni a jelenlegi lakáspiaci helyzet és az Országos Lakásügynökség.

2009. január 20., kedd

Speciális igények figyelembevétele

Nézegetem a nyári képeket, de az én gépemen csak a blokkok van fent Horvátországból, így hát ezeket. Makarska nyaralóváros, itt kezdődik a riviriéra, ami annyira nekem mint fürdőhely, nem jött be: nagyon zsúfolt volt, szép, hatalmas jachtokkal, de hömpölygő emberáradattal. Hiába találtam itt is blokkokat, nyaraláskor messze kerülöm, ha lehet. De azért elgondolkodtattak némileg ezek a képek.


Azon gondolkodtam, hogy ezeket a tömböket a tervezőik mennyire alakították a helyi viszonyokhoz. Nyilván a házgyáras technológia határt szabott a képzeletnek, de nem tűnik nagy dolognak, ha arra gondolok, hogy a fenti képen látható rolókat és különböző árnyékot adó redőnyöket akár gyárilag betervezhették volna. Meg lett volna az a nagy előnye, hogy egységes képet mutatnának az épületek. Váradon vagy Pesten lehet, hogy nem létszükséglet a balkonokon a beüvegezés, de itt? Ahol 40 fok simán van, ha egész délelőtt ide süt a nap? Azt kell gondolnom, hogy a tervezéskor és építéskor egyáltalán nem vették figyelembe a helyi sajátosságokat.