A lakótelepekről szóló beszélgetéseken, workshopokon, találkozókon, kiállításmegnyitókon rendre mindenki kötelességének érzi, hogy elmondja, ő is lakott, lakik lakótelepen, vagy legalábbis a barátja, a rokona, az anyja, a nagynénje, vagy ismerőse ott lakik, vagy minimum ismer olyat, aki ott lakik.
A csütörtöki, a Próféta Galériában megtartott beszélgetés is ezzel indult, öt szakember, egy moderátor, így hat különböző formában hallgattuk meg a fenti állítás valamelyikét. Ami azért is kár, mert amúgy a meghívottak láthatóan kiváló szakemberek, a téma ismerői, mindenkinek volt olyan gondolata, félmondata, amire csak bólogatni tudtam, amit értékesnek és továbbgondolandónak ítéltem.
Beszélgetést írtam, de valójában az álláspontok ismertetésén, néhány ötlet és téma felvetésén kívül másra sem idő, sem tér nem volt. Nem teljesen világos, hogy mi volt a találkozó célja, mert ahhoz, hogy valami eredmény is szülessen, a meghívottak száma túl nagy, az idő pedig túl kevés volt. Inkább olyan kis színes, ötórai tea hangulata volt, és ez sajnos érződött a meghívottak hozzászólásain is.
Mindazonáltal több gondolatom is támadt, sok kérdés felmerült bennem, amit a készülő kutatásban tudok majd hasznosítani. A fő irány, és ebben minden jelenlévő egyetértett a maga módján az, hogy a lakótelepek rehabilitációja kapcsán nem csupán és kizárólagosan az épített környezethez kell hozzányúlni. Ha eredményt akarunk elérni, akkor egy integrált városfejlesztési programban három irányt kell kijelölni.
- Építészeti szempontból kell rendbe tenni a lakótelepeket. Ebbe beletartozik a hőszigeteléstől, a liftek és elektromos vezetékek felújításától a senkiföldje felszámolásán keresztül az új funkciók kialakításáig minden. A parkolás csak egy olyan példa, amire megoldást kell találni, hiszen amíg az építésükkor 50%-nyi parkolóhelyet kellett biztosítani a lakóknak, most 150%-ra lenne szükség.
- Társadalmi szempontból a legfontosabb az lenne, hogy a lakótelepen élők közösséggé alakuljanak, pontosabban kisközösségek láncolatává, hálójává. Az én olvasatomban a kisközösségek létrejöttéhez kellene hozzájárulni, a területrendezés ezt kellene támogassa, és ezeket a közösségeket vagy formálódó közösségeket vonni be a felújítási, rehabilitációs folyamatokba. Az EU-s pályázatoknál előírás, hogy az elnyert összegek bizonyos részét közösségfejlesztésre, képzésre, programokra kell költeni, aztán, hogy ebből mi valósult meg a felújítások során, az más kérdés. Péterfi Ferenc hozta be a beszélgetésbe a szomszédsági központok fogalmát, ami nekem nagyon szimpatikus, már csak azért is, mert emlékeztet rá, hogy a lakótelep első lakóinak nagy része a paraszti társadalomból származik, van tehát élménye arról, hogy milyen jogokkal és kötelességekkel jár egy közösség tagjának lenni.
- Gazdasági szempontból kutatások kellenének, hogy milyen a lakótelepen lakók összetétele, vásárlóereje, milyen szolgáltatóegységek jelentek meg, melyek tűntek el, milyen fogyasztói szokások alakultak ki. Számomra ez az egyik legizgalmasabb kérdés, bár sajnos pont ehhez értek a legkevésbé.
E mellett eszembe jutott néhány kérdés, amit be lehet építeni a majdani kutatásba.
1. Hogyan befolyásolja a tér, az épített környezet a közösséget és az emberi kapcsolatok alakulását? Hogyan változnak meg a mindennapi élet rítusai, szokásai? Péterfi Ferenc mondott egy érdekes példát. A lakótelepi, paneles konyha annyira kicsi, hogy alig van tere például annak, hogy a család együtt, egy asztal mellett egyen, beszélgessen. A lányok kevésbé tanulnak meg főzni az édesanyjuktól, hiszen a pici konyhát nem erre tervezték, ha ketten topognak benne, már zavarják egymást. Az igazsághoz tartozik, hogy míg Magyarrszágon a kb 54 négyzetméteres lakás volt a divat az építésben, Romániában ennél sokkal variáltabb a kép. A magyarországi mini lakótelepi konyhák mellett jártam én otthon olyan tömbházban, ahol a konyha rendes szoba méretű.
2. Hogyan építik a város szimbolikusan és valósan a lakói? Mit kapnak készen az első beköltözők és mit, hogyan alakítanak a maguk képére? N. Kovács Tímeának volt a felvetése, hogy egy fotóriport vagy fotós kutatás keretében fel lehetne mérni, hogyan alakítják a lakók a teret a saját képükre. Otthoni, romániai viszonylatban eszünkbe juthatnak a beépített erkélyek, a kiskertek a tömbházak mellett, a teljesen illegálisan kialakított garázsok. Nekem is van pár képem ezekről, de így, célzottan, tematikusan még nem futottam neki a témának.
3. Hány lakótelepen lakónak nincs élménye arról, hogy maga alakítja az őt körülvevő teret? Ők hogyan tekintenek a térre, hogyan lakják be, mit kezdenek vele és ehhez képest mit kezd az, aki beleszületik? Melyik csoportban nagyobb az elvágyódás?
4. Milyen átmeneti rítusok vannak a lakótelepen? Arnold van Gennep vezette be az átmeneti rítus fogalmát mint az emberélet fordulóihoz kötött népszokások gyűjtő nevét, születéshez, lakodalomhoz, halálhoz kapcsolódóan, de hogyan alakulnak ezek a hagyományos szokások a lakótelepen? Milyen új rítusok kapcsolódnak a születéshez/szüléshez, a lakodalomhoz, a halotthoz egy lakótelepen, ahol a szűkösebb tér, a privát és a közösségi tér viszonya alapjaiban változtatja meg az emberek életét?
5. Hogyan lehet megváltoztatni a privát és a közösségi terek arányát? A tulajdonosi szemlélet, öntudat jelenleg a lakások küszöbéig tart, a lépcsőház, a lift, az úszó területek jelenleg leginkább senkiföldje státuszban vannak, melyekhez kötelesség nem, csak jog tapad (lásd a parkolás kérdését). Mi a helyzet az osztatlan közös tulajdonokkal, úgy mint szárítók, lépcsőház körüli 1 m, a régi szemétleöntők és társaik? Ki kezeli, mire használják és mire lehetne?
6. Milyen új igények jelentek meg, melyeket be lehetne építeni a rehabilitációs tervekbe? Valóságtól elrugaszkodott-e egy olyan ötlet, hogy a tetőtereket beépítve, edzőtermet, úszómedencét, de akár tetőkerteket vagy napozókat alakítsanak ki? Vagy egy nagy közösségi udvart a tetőn, szabadtéri sütő helyekkel, padokkal, nagy ládákban fákkal?
7. És a legkomplexebb kérdés, amit mérni nehezen lehet, de ezt kellene igazából: mitől jó lakótelepen lakni? Mitől érzi magát jól valaki egy adott lakótelepen? Mitől érzi magát biztonságban?
A fentiekből számomra az derült ki, hogy a kérdés alapvetően társadalmi és nem építészeti. A problémát nem mindig lehet abban az értelmezési keretben, azzal a gondolkodással megoldani, ami létrehozta azt. A lakótelepekre most alapvetően mint építészeti problémára gondolunk, ezért próbálunk meg rá építészeti választ adni a felújításokkal, hőszigeteléssel, de szerintem ez zsákutca. Szükséges az építészeti szempont, de kiegészítésként, és nem kiinduló alapként.
*Bizottság: Már megint ez a depresszió
