Bárcsak ne lett volna igazam!

Nemrég a Transindex cikk kapcsán írtam, hogy miért is baj a gyakorlatban, hogy nincs igazi közösség a lakótelepen. Az új panelrekonstrukciós programban való részvétel egyik feltétele, hogy minden lakó aláírja a beleegyező nyilatkozatot. Egy tizenhat lakásos, négy emeletes blokkban sem lehet egyszerű mindenkit rávenni az aláírásra, de egy nyolc emeletes, harminckét lakásos lépcsőházban elég, ha egyetlen lakó renitenskedik, és oda a projekt.

A mi lépcsőházunkban kilencven előtt viszonylag állandóak voltak a lakók. Albérlő nagyon kevés volt, mindenki örült, hogy megszerezte a lakást, amiben lakott, nem költözködtek az emberek. A rendszerváltás után fokozatosan cserélődött ki az állomány. Ki hamarabb, ki később tett szert akkora összegre, ami már elég volt egy magánház megvásárlásához. Ma, ha hazamegyek, tízből csak két-három lakót ismerek meg a liftben, a többiek vagy új tulajdonosok, vagy bérlők. A mellettünk lévő garzonban kb. félévente váltják egymást a lakók. Csendesek, türtelmesek, rendesek, nincs velük baj. Csakhogy. A tulaj, ha nem lakik ott, nemigen érdekelt a rekonstrukcióban, pedig az ő lakásának az értéke is nőne. Feltételeztem, hogy nehéz lett meggyőzni őket a dolog hasznosságáról. És leesett az állam. Az apámék írták alá először a papírt. A közös képvielő a szomszédunk, jól kalkulált, hogy ha a tanár úrék belemennek, akkor lesznek követők. Mindenki vállalta a költségeket, elvben igent mondott, kivéve egy családot. Alattunk laknak, egy-két éve vették a lakást, nem kommunikálnak, vagy ha igen, akkor éppen valami bajuk van. Minek cseréljük ki termopanra a bejárati ajtót? Minek kell a lifthez új hívórendszer? Miért adjuk el a szárítót (amit egyébként csak három család használ, köztük az anyámék - ők szívesen lemondtak róla)?

És a kör itt be is zárult. Nem veszünk részt a programban, legalábbis egyelőre, addig, amíg a ház meg nem győzi ezt az egy embert.
Pedig nem lenne rossz, mellettünk már van egy négy emeletes, rendbeszedett, szép blokk.