2009. június 30., kedd

A különlegességek városa

A romániai blokkok tanulmányozása azért nagy élvezet számomra minden alkalommal, mert a magyarországiakkal ellentétben egyrészt többféle típustervet használtak (a látottak alapján mondom), másrészt jó sok innovatív megoldást találtak, és itt nem kizárólag a balkonok beépítésére gondolok. A múlt héten két és fél város egy-egy negyedét sikerült bejárni: Marosvásárhelyen a Tudorban, Székelyudvarhelyen a Bethlenben, és Kolozsváron a Hajnalban jártunk. Az utóbbi a fél, ugyanis a kolozsvári lehetőségekhez képest keveset tudtunk fotózni, mert lépten-nyomon eleredt az eső. Addig is ajánlom Klapanciusz kolléga kolozsvári bejegyzését, az én képeimre pedig visszatérünk.

Udvarhely nagyon érdekes tapasztalat volt számomra. Gondolom, nem haragszanak meg a helyiek, ha azt mondom, kisvároshoz mérten is kis lakótelepeket találunk itt. A Bethlen negyed azonban eddig az egyetlen általam ismert negyed, ahol kitették a beépítési tervet (ami térkép is egyben) - magyar és román nyelven - a bejárathoz (ha lehet annak nevezni). Régi ugyan, és inkább kommunista maradványnak tűnik, de hasznos és számomra kuriózum.

A különlegességek sora itt nem ér véget. Szintén kevés olyan épületet láttam, ahol egy egész oszlopnyi terasz maradt ki a beépítésből:

A közösségért dolgozás szép példája az a lépcsőházbejárat, amit itt találtam. Udvarhelyen sokan foglalkoz(t)(n)ak faragással, de többnyire kisebb használati tárgyakat, bútorokat készítenek, kapukat csak kertesházak számára. A faluval való szakítás elutasítása és az alkalmazkodás iránti vágy egyaránt munkálhatott a készítőben (akit történetesen ismerek, K. nagytatája, munkája tudtommal egyedi Udvarhelyen is):

A fa használata amúgy is jellemző: míg például Váradon fémből készültek a vázak az erkélyek beépítéséhez (amíg nem volt műanyag termopan), addig itt a régi vázak fából vannak:

Ne gondoljuk, hogy ezek fölött a tömbházak fölött nem járt el az idő, és hogy a gondos udvarhelyiek nem látják ezt. Közakarat híjján egyénileg szépítik azt, ami az övék. Nem mondanám, hogy ez követendő, inkább megmosolyognivalóak az egyéni festések:

Nyilvánvaló, hogy a közösségi terekkel is kezdeni akartak valamit. Az egyikkel sikerült - közpark, egyelőre alacsony, de reményre okot adó fákkal -, a másikkal - főút melletti hatalmas, bekerített telek - (egyelőre) nem.

Nem gondolom, hogy Udvarhely a bezzeg város -itt is vannak lerobbant, ráadásul főút melletti, ronda blokkok, és a Tábor negyedben, ahol a tízemeletesek zöme van, nem is jártunk -, de érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől működik mégis ez a lakótelep: a közösségi érdek egy kisvárosban könnyebben kerül az egyéni érdek elé? A városvezetés érdeme lenne a közpark létrehozása, vagy esetleg a környéken lakóké (netán a Sparé, ami szintén csak arrafelé divat)? Miért néznek ki rendezettnek és gondozottnak ezek a tömbházak? Kisebbek és emiatt átláthatóbbak az épületek és a benne lakók? A sok (dísz)téga teszi vonzóbbá ezeket az épületeket vagy a sok fa? Mit tudnak ennek a városnak a lakói, amit mi nem?

video

2009. június 5., péntek

A lakótelepek állatorvosi lova

A váradi Nufarul minden szempontból megfelel az általam lakótelepekre alkalmazott meghatározásnak: külön egységet alkot a városon belül, tervszerű beépítéssel jött létre, saját infrastruktúrája van (iskolák, óvodák, üzletek, piac, egyéb intézmények, kiépült közlekedés, saját villamosvonallal), sugárútszerű utak, melyek mellett tízemeletes blokkok állnak, ezeken belül négyemeletesek, zöld környezetben. Sokan laknak, viszonylag kis helyen. Nagyjából egy időben épültek a tömbházak, a fő utak mentén sikerült őket teljesen befejezni, díszítést kaptak a homlokzatok, de a sűrűjében bőven találunk nyers állapotú, mindenféle vakolatot vagy egyéb befejezettségre utaló jelet nélkülöző tömböket. Vannak bennebb, védettebb helyeken parkok, játszóterek. A közvilágítás azonban a fényárban úszó főúttól néhány háztömbnyire bennebb már nem vagy alig működik.

Mindenki azt csinosítja, amit tud: balkont és utcafrontot virágokkal, földszintet és erkélyeket átfestéssel, kerthelyiséget rikító rózsaszínnel, nyolcemeletes tömbházat még két emelettel, nyilván vakolat nélkül. De jól megférnek itt az óriásplakátok, a hirdetmények, a villamosmegállóban áruló nénikék és bácsikák, a beton elválasztók a járdán, és persze a templomok. Van régi és új Dácia, régi és új nyugati autó, limuzin, motor, szekér és bicikli. Régen tehenek és lovak is legeltek itt-ott. Vannak butikok, virágárus, McDonald's, pizzéria, piac, újságárus, Lotus bevásárlóközpont, ingatlaniroda, kaszinó és játéktermek, és persze kocsmák minden mennyiségben. Van csend és nyüzsgés, négysávos út és bennebb árnyas fák, kiskertek a blokkok körül.

Laktak itt barátaim, ellenségeim, olyanok akiket rövid ideig és olyanok, akiket sokáig szerettem. Itt lakott a legjobb barátnőm és az első szerelmem.
Lakik itt olyan, akivel most is összejárunk, olyan, akivel nyolc év után most találkoztam először, mert most jelölt be az iwiw-en, és olyan is akiről nem tudom, itt van-e még.
Csak én nem laktam itt soha.

Ha egyszerre idézem fel magamban az itt készített és a sok-sok év alatt belémégett képeket, akkor ez egész leginkább egy rokokó festményhez hasonlít, egy kis balkán a nyugat kapujában.

video