Amire szerény vagyok

Interjú a koos.hu-n, a Magyar Építészeti Blogok (MÉB) között. Köszönöm innen is a lehetőséget!

A szomszéd fűje

A panelrekonstrukciós program, bár elindult Romániában is, egyelőre nagyon lassú ütemben halad, és ami ennél is aggasztóbb, megáll az épületek felújításánál. A lakótelepek egyik látható problémája a sok szürke, látszólag elavult és régi épület. Nilvánvaló, hogy a lakótelepen élők közérzetét ez határozza meg elsősorban, a feltevésem az, hogy ha a felújított, színes épületek lennének túlsúlyban, akkor a hangulat is jobb lenne arrafelé. De vajon elég-e ennyi ahhoz, hogy megváltozzanak a lakótelepekkel kapcsolatos előítéletek?

A kilencvenes években nagyon jó volt gyereknek lenni a blokkokban és a körülöttük lévő területeken. Nem voltak zavaróak a nagy, szürke épületek, mert olyan közösség alakult ki, amelyik feledtette ez az "apró" hátrányt a belváros patinás, régi épületeivel és a kertváros új lakóházaival szemben. A közösség volt a lényeg a hetvenes, nyolcvanas évek beköltözői számára is. Akik akkor fiatalként vagy középkorúként oda költöztek még tudták mekkora ereje van annak, ha az ember a két kezével ültet el egy fát, szerel meg egy padot, gondozza a blokkok között lévő zöldövezetet.

A panelprogram sajnos elfelejtette figyelembe venni, hogy nem elég felújítani az épületeket, segíteni kell a közösségek újjáalakulását, létrejöttét is. Persze van spontán folyamat is, egy zömében nyugdíjasok lakta blokkban biztosan takaros a kiskert, illetve az internet és a számítógépek elterjedésével sok-sok belső hálózat jött létre, ahol a fiatalabbak cserélgetnek ezt-azt, játszanak mindenféle játékokat. Szóval az emberekben megvan az igény.

Ezt az igényt igyekszik most felébreszteni a váradi városvezetés akkor, amikor a lakótársulások kezelésébe adja, kérésre, a blokkok közötti zöldterületeket. Ingyenesen.

Eddig a történet pozitív része. Ahogy olvasom a zöldövezetekre vonatkozó rendeletet egyszer csak szemet szúr egy félmondat, mi szerint a területek karbantartásával kapcsolatos munkákat a lakók végezhetik maguk, megbízhatnak egy magáncéget a feladattal, de kérésre a Polgármesteri Hivatal is biztosít munkásokat, a számlát pedig a lakótársulásra állítja ki a hivatal ebben az esetben. Elolvasom még egyszer és megpróbálom lefordítani: arról van tehát szó, hogy a terüetet, amit a városnak kellene saját költségen rendben tartani most ingyen átpasszolják a lakótársulások kezelésébe, és ha megrendelik a hivataltól a lakók, akkor az eddig ingyen végzett munkáért fizethetnek. Azon már meg sem lepődöm, hogy a rendeletben a kötelességek jóval meghaladják a jogokat. A jogok között szerepel többek között, hogy a lakók használhatják ezeket a zöldterületeket. Lefordítom: az amúgy is közös, a lakástulajdonosok osztatlan tulajdonában lévő területet, amit eddig is használhattak, mostantól deklaráltan is használhatják.

Valahogy így néz ki az, amikor egy elfogadható nyugati példát megpróbálnak nálunk a gyakorlatba ültetni.

Amit én elfogadható egyességnek tartanék: kerüljön az amúgy is osztatlan közös tulajdon a lakótársulásokhoz, a város pedig, mint ahogyan eddig is, kérésre ingyen biztosítson ott bizonyos munkálatokat, elvégre a lakótelepeken lakók is fizetnek mindenféle helyi adót, például ingatlanadót. És, hogy ne a nulláról kelljen kezdeni szervezzenek tancsadást is azoknak, akik igénylik, hogy mégis milyen növényzetet érdemes odatelepíteni, melyikkel mennyi munka van, mikor mit célszerű elvégezni. Nem ártana az sem, ha utcabútorokra is futná, hogy ne legyen annyiféle lóca, pad, szék, vas, beton ülőke a tömbházak lépcsőházai előtt, hanem lehetőség szerint legyen egységesebb a negyedek képe. Ahol arra van lehetőség, és a tér nagysága megengedi, oda továbbra is tervezzenek játszótereket, foci-, lábtenisz-, kosárlabda pályákat. Ezek elvétve és nagyon lepusztulva most is megvannak a lakótelepek belső, forgalom szempontjából csendesebb részein.

A rendeletet azért összességében mégis jónak tartom, még akkor is, ha van benne pár ilyen balkáni megoldás. Végre feltűnt valakinek, hogy vannak nagy és kihasználatlan zöldterületek, melyek alkalmasak arra, hogy néhány esetben közösséget hozzanak létre maguk körül.

Senkiföldje

A lakótelepek egyik legnagyobb megoldatlan problémája azoknak a helyeknek a felhasználása, melyek látszólag nem tartoznak senkihez. Házak előtti terek, melyeket egy-egy szorgos öreg kéz beültet virággal, de a gondozásuk már esetleges. Házak közötti részek, melyek igazán egyik tömbhöz sem tartoznak. Sétányok, játszóterek, út menti sávok - most a tél végével, a tavasz kezdetével látszik igazán, melyiket gondozzák rendszeresen, és melyiken lesz csupán gaz nyáron is.
A legegyszerűbben az utak menti részek, járdák hasznosulnak: minden szabad négyzetméteren autók parkolnak. A helyek a szokásjog alapján alakulnak ki, ha sokáig és rendszeresen parkolsz ugyanoda, akkor előbb vagy utóbb megszokják a szomszédok, hogy az a te helyed. Annyra így van ez, hogy egyik kedves szomszédunk képes volt vasárnap reggel hétkor felcsengetni hozzánk a kaputelefonon, hogy az ő helyén parkolunk. Lakótelepen, ahol nincs fizetett, bérelt hely, csak a szokásjog.

Ez egy igazán különlegese eset, nem túl gyakori, már csak azért sem, mert annyi hely nincs, hogy mindenki kialakítsa a saját garázsát. Próbálkozások persze vannak, nemrég olvastam, hogy Szatmáron elkezdődött valami a lakótelepek rendezése ügyében, és az első lépés az illegálisan felhúzott garázsok ledózerolása lesz. Azért itt látszik, hogy a blokkban lakóknak is vannak elképzeléseik a környezetről, a lakások külső felújításáról, az ablak előtti kiskert gondozásáról, csak éppen ezek a törekvések még nem állnak össze, nem sikerül közösséget verbuválni mögéjük, így marad a magányos harc.

Igazi sártenger látható a lenti képen, aminek azért sikerült ilyenné válni, mert annak idején ezt az átjárót elfelejtették lebetonozni. Parkolásra nem teljesen alkalmas, járni azonban kell valahol, így a kiskert kialakítása is elmarad.

Jó megoldás lenne (és erre a blokkok építésekor is gondolhattak), ha a senkiföldjéken játszótereket, kis parkokat alakítana ki a városvezetés, esetleg tenne egy két padot egy-egy asztallal. A Körös-part különösen jó választás lenne, nyáron így is sokan jönnek ide kocogni, kutyát sétáltatni, bandázni, miccset sütni. A régi játékot a helyiek próbálták valahogy használhatóvá tenni, ez lett belőle:

Ezzel az előre gyártott, el nem lopható vas hintaszerkezettel azonban nem nagyon van mit kezdeni:

Itt valamikor padok és asztalka volt, aztán gondolom az idő megette és a pótlásra, felújításra már nem telik a városnak.

Így is lehet: a közös kukák helye a közös telken:

Nagyon rég áll már ez a valami a Körösben, közvetlenül a gyaloghíd mellett. Egy-két nyáron vizibicikli- és csónakkölcsönző állt itt, lehet, hogy még annak a maradványa, de ugyanezzel az erővel bármi más is lehet.

Nemrég kialakítottak a sétány legforgamlasabb részén egy játszóteret, semmi extra, inkább csak arra jó, hogy a gyereküket tologató anyukák ne a betonon álljanak meg trécselni (mint egyébként a folyó másik oldalán)

Azért is szomorú az egész, mert tulajdonképpen egy nagyon jó lakótelepről van szó: tíz percre van a központtól, viszonylag sok a zöld terület, az emberek máshonnan is szívesen járnak ide, kis ráfordítással itt lehetne a legkönnyebben közösségi tereket kialakítani. A folyó másik oldalán van a sportcsarnok, egy strand, egy-egy elkerített focipálya és teniszpálya. Mindenki megtalálhatná itt a szórakozását: séta, kocogás, kutyasétáltatás, csónakázás, vizibicikli, piknik, napozás -mint ahogyan az emberek most is ezért járnak ide, csak mivel nincs semmi infrastruktúrája a dolognak jelenleg nyáron inkább a balkán feelinget erősíti a hely.

Kínai elvitelre

Kaptam ma egy mailt, melynek csak ennyi volt a tárgyába írva: Kínaiak építkeznek, kisebb döccenőkkel...

Jó lett volna, ha nálunk is ilyen anyagokkal dolgoztak volna, mint kínai barátaink, hogy egy tíz emeletes épület ha eldől, akkor még az abalküvegek sem törnek ki.

Lássuk, hol csúszott aprócska hiba a számításokba.

Valószínűleg a tervező úgy gondolta, hogy a Kínát sújtó népességi problémák miatti ottani parkológondokat egy huszárvágással megoldja és az újonnan épülő lakótelepen eleve létrehozzák a mélygarázsokat. A lakóépület elkészülte után ki is ásták mellette a 4,6 m mély gödröt.

De gondolom az építkezések Kínában is a csiga sebességét veszik alapul a tervezésnél és még inkább a kivitelezésnél, ezért a szép új gödör sokáig állt befedetlen. Az esőnek parancsolni nem lehet, szépen feláztatta a déli oldalon lévő gödör falát, amitől a lakóépület egy kicsit elbizonytalanodott. Embereink a kikotort földet az épület északi oldalán helyezték el (mintegy 10 méter magas halmot képezve), mely mennyiség a fizikai törvények értelmében egyszerűen szólva nyomni kezdte az épületet körülvevő földet.

A betonoszlopok egy szép napon úgy döntöttek, sok a jóból, a 3000 tonnás nyomás mégse kutya, bele lehet ám fáradni, ők is megroppantak kissé.

Az épület pedig fejet hajtott a természet törvényei előtt, ha már az építész nem tette.

Így jött létre a világ nyolcadik csodája.

Szívesen megadnám a forrást, egyik képen szerepelt is a http://www.soufun.com/ honlapcím, de sajna semmit nem tudtam róla kibogozni.

Faluház

Tegnap éjjel nem egészen józan társaságban hosszan ecseteltem, hogy mi értelme van a blokkok felújításának, ha már abban többé-kevésbe meg tudunk egyezni, hogy ledózerolni nem lehet őket, mert akkor hová tennénk például azt a közel két és fél millió magyarországit, aki jelenleg panelben él.

Az óbudai Faluház - Kelet-európa legnagyobb lakótömbje - 2009-ben teljes felújításon esett át: szigetelés, esztétikai megújulás, napkollektorok felszerelése. Mi még 2008-ban készítettünk néhány fényképet a környéken, írtam is bejegyzést annak idején a kirándulásunkról.
Most négy képpel szeretném érzékeltetni, hogy szerintem miért volt értelme.

Ilyen volt:

Ilyen lett:

Távolabbról:

A legutolsó kép forrása az Óbudai blog, ahol külön bejegyzés van a fejújításról.
Még több felújítás előtti kép a házról és a környező blokkokról ITT.

Ahol a panelház a valódi luxuscikk

Amikor a hugom által küldött képeket feltettem erre e blogra, akkor megkockáztattam azt a feltevést, hogy Indiában sem a legtehetősebbek laknak blokkokban. Nagyon nagyot tévedtem. Kevés blokk van ugyan, de viszonylag sok magánházat építettek paneles technológiával - az igazán gazdagok, mert ők azok, akik megtehetik. Nem kezdenék most itt hosszú ismertetésbe az indiai lakásviszonyokról - egy szál takarótól a tizenkét szobás házig -, de a decemberi villámlátogatásom során meggyőzőhettem róla: itt csak a tehetősek lakhatnak blokkban, és úgy egyáltalán, európai fogalmaink szerinti házban.

Chandigarhban nagyon sok szép blokkot láttam, ami nem véletlen. Ez a város jelképezi India függetlenségét, hiszen az első tervezett városként vonult be a történelembe, mintegy hatvan évvel ezelőtt. Tervezője nem más, mint Le Corbusier. Maga a város emberi testhez hasonlatos, szektorokra van osztva, középen természetesen a 17-essel, a város szívével. A külső szektorokban vannak a lakónegyedek, melyekben szép számmal találunk négy elemetes blokkokat. Annyi volt csak a gond, hogy mindig este, sötétben jártunk arrafelé, így nem sok képet készíthettem róluk. A képek megnézése előtt muszáj kihangsúlyozni: ezek kifejezettem jó lakókörülményeket ábrázolnak.

Fogalmam sincs, hol készítettem ezt a képet, érzésem szerint Delhiben, de lehet, hogy Agra és Jaipur között félúton. Annyira lenyűgözött India, hogy elfelejtettem jegyezni a képeim helyszíneit.

Ez a kép bitosan Chandigarhban készült, méghozzá a központban, a 17-es szektorban. Az érdekessége az, hogy Ré szerint ezek nem lakóházak, hanem a földszinten lévő üzletekhez ratozó irodák vannak bennük.

Sétatér

Nagyon ritka, hogy ennyire renben, tisztán legyen tartva épület, mint ez a blokk. Szerintem itt vagy nagyon európaiak laknak, vagy nagyon gazdagok.

A nyomor itt kezdődött, amikor félig összeomlott épületek között megláttunk egy viszonlag épen maradt panelt (azért elég fura erre az épületre a panel kifejezést hasznélni).

Ha nem láttam volna a saját szememmel a száradó ruhákat, nem hinném el, hogy itt emberek laknak. A dévai blokkok ezekhez képest körpanorámás lakosztályok.

Arra lennék kíváncsi, hogy itt engednék-e a hatóságok, hogy egy ilyen épületben emberek lakjanak. És nem elsősorban a környezetre gondolok. Másrészről viszont simán lehet, hogy a leesett vakolat alatt örök időkre megmaradó szerkezet lapul.

Aki nem volt még Indiában, nem is érti, hogy mekkora szó egy sallang és díszítésmentes épület ebben a csili-viliket imádó és használó országban. Aminek az első indiai blokkokról szóló bejegyzésben még úgy örültem, hogy helyi sajátosság, kis díszítés, a-magunk-képére-formálás, meg minden, azt most pontosan annyira feleslegesnek érezném ezen az épületen.

A kép csalóka, ez sem lakóház, hanem hotel. Méghozzá a drágábbik fajtából.

Ez már Delhi, igazi blokk.

Indiában elnézve a lakásviszonyokat én megtanultam megbecsülni azt a huszonhárom négyzetmétert, amin lakunk.