Alapesetben a Kazán-szorosok miatt megy az ember Orsovára. Nincs túl sok látnivaló, mi kevéssel is beértük volna, mindössze hajóval akartuk megnézni a szorosokat, de aranyárban volt a jegy és két embert senki sem vállalt. Megnéztük hát a blokkokat. Hááát...
Itt még úgy tűnt, minden rendben lesz, no felhőkarcolók, szépen rendezett kertek, a Váradról jól ismert téglás díszítés. Egy kicsit megirigyeltem az itt lakókat, mert ha kinéznek az ablakon egyrészt látják a túlparton Szerbiát, másrészt gyönyörű körpanoráma egy Duna-öbölre.
Gyanakodni itt kezdtem, mert a narancssárga téglához valahogy nem passzolt az egyéni kezdeményezésből jellegzetes kékeszöldre festett balkon belső. Az, hogy pereg a vakolat, nem lepett meg.
Itt már határozottan éreztem, itthon vagyok: csempében nagyon jók (voltak) a romániai blokkok tervezői, a kék színt pedig valamiért különösen preferálták. Itt a környezet, azért némiképp kárpótol. Látom lelki szemeim előtt, ahogyan a blokk mögött folyik az élet: disznóvágás, május elseji piknik miccsel és sörrel, jó manele zenével... hm... fincsi!
Nem kellett sokat várni a tízemeletesekig sem, itt is elhanyagoltak és emiatt rondák. De itt legalább lakik bennük valaki...
... mert itt nem biztos. Nem tudtuk eldönteni, hogy az ég tükröződik vagy átlátszik az ablakszemeken, de nagyon kísérteties volt. Megnéztem a képet, és most sem tudom, mi a helyzet, életre utaló jelek (beüvegezett balkon, száradó ruhák, napernyő a teraszon, something) nincsenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése